Történelem, dióhéjban

Hálózati kezdetek

Az 1960-as években a kutatók elkezdtek kísérletezni a számítógépeknek egymáshoz és az emberekhez való kapcsolásával a telefonhálózaton keresztül, a U.S. Defense Department's Advanced Research Projects Agency (ARPA) anyagi támogatásával. Az ARPA szerette volna tudni, hogy vajon a különbözõ helyeken levõ számítógépek összekapcsolhatók-e a csomagkapcsolásnak nevezett új technológia segítségével. Ettõl a technológiától – melynél az adatsorozatot kis csomagokra bontják, és ezek mindegyike kap egy “rendeltetési címet” – azt remélték, hogy egyszerre több felhasználó is tudja majd ugyanazt a kommunikációs vonalat használni. Az is fontos volt, legalábbis az ARPA szempontjából, hogy így egy olyan hálózatot lehetett létrehozni, melyben az adatfolyamot automatikusan tudják átirányítani, ha egyes vonalszakaszok vagy számítógépek megszûnnek mûködni. Az ARPA célja nem a mai, nemzetközi számítógép-használó közösség létrehozása volt, hanem egy olyan adathálózat kiépítése, ami túléli az atomtámadást is.
A korábbi számítógép-hálózati kísérletek mindegyikénél egy külön vonalra volt szükség a hálózatban levõ minden gép között, hasonlóan egy egyvágányú vasúthálózathoz. A csomagkapcsolt rendszerrel egy olyan adat-országutat lehetett kiépíteni, amelyen nagyszámú jármû tud gyakorlatilag ugyanabban a sávban közlekedni. Minden adatcsomag megkapja egy térkép és egy postabélyegzõ számítógépes megfelelõjét, s így útjára indítható a célállomása felé, ahol azután ezek a csomagok összerakhatók az eredeti, a számítógép vagy az ember számára használható üzenetté.
A rendszer lehetõvé tette a számítógépeknek, hogy adatokat cseréljenek, a kutatóknak pedig, hogy elektronikus levelezést (e-mail) folytassanak. Az e-mail önmagában is forradalmi jelentõségû dolog volt: részletes leveleket lehetett küldeni a telefonhívás sebességével.
Ahogy ez az ARPANet néven ismertté vált rendszer növekedett, néhány vállalkozó szellemû egyetemi hallgató (és egy fõiskolás) kifejlesztett egy módszert online konferenciák tartására. Ezek kezdetben tudományos témájú megbeszélések voltak, de rövidesen elágaztak szinte minden más témakör irányába is, ahogy az emberek felfedezték azt a hatalmas lehetõséget, hogy emberek százaival vagy akár ezreivel lehet így “beszélgetni” szerte az országban.
A hetvenes években az ARPA segített a különbözõ szabályok, vagyis protokollok kifejlesztésében, melyek a különbözõ típusú számítógépes hálózatok között is megoldják az adatok átvitelét. Ezek az “Internet” (a név az “internetworking” rövidítése) protokollok lehetõvé tették a ma ismert világméretû Hálózat létrehozását, ami már mindenféle számítógépet összeköt az országhatárokon keresztül. A hetvenes évek végére kiépültek a kapcsolatok az ARPANet és többi országban neki megfelelõ más hálózatok között. A világot ettõl kezdve egy globális számítógépes háló fonja be.
Az 1980-as évtizedben a hálózatoknak ez a hálózata, melyet idõközben összefoglaló néven Internetnek kezdtek nevezni, elképesztõ ütemben növekedett. Százasával, majd ezresével kezdték csatlakoztatni a számítógépeiket ehhez a világméretû Hálózathoz az egyetemek, a kutatóintézetek és az állami hivatalok. Néhány vállalkozó szellemû számítógépes amatõr és vállalat, nem akarván fizetni az Internet csatlakozás magas költségeit (vagy mert nem felelt meg a hozzáférésre vonatkozó szigorú kormányzati szabályoknak), megtanulta, hogy hogyan kapcsolja a rendszerét az Internethez, még ha így “csak” az e-mailt és az elektronikus konferenciákat tudta is használni. Közülük egyesek elkezdték a kapcsolat lehetõségét felkínálni a nagyközönségnek is. Most már bárki, egy számítógéppel és egy modemmel hozzákötheti magát a világhoz.

Hogyan működik?

A világméretû Hálózat valójában sok kisebb, helyi hálózat bonyolult rendszere. Hogy könnyebben megértsük, képzeljünk el egy modern, az egész kontinensre kiterjedõ úthálózatot, melyben autópályák kötik össze a nagyvárosokat. Ezekbõl a városokból kisebb gyorsforgalmi utak és autóutak indulnak ki, hogy a kisebb helységeket is összekössék, melyek lakosai lassabb és szûkebb helyi utakon közlekednek.
A Hálózat autópálya rendszere a nagysebességű Internet. Ehhez olyan számítógépek kapcsolódnak, melyek egy speciális rendszert használnak a nagy sebességen történõ adatátvitelhez. Az USA-ban a fõ Internet “gerincvezeték” elméletileg 45 millió bit/másodperc sebességgel tudja mozgatni az adatokat (hasonlítsa össze ezt az átlagos otthoni modemekkel, melyeknek a csúcssebessége nagyjából 9,600-tól 54,400 bps-ig terjed). A gerincvezetéken levõ számítógépekhez kisebb hálózatok csatlakoznak, melyek egy bizonyos földrajzi körzetet szolgálnak ki. Ezek általában kb. 1.5 millió bit/másodperc sebességgel továbbítják az adatokat. Rajtuk pedig további, még kisebb hálózatok vagy egyes számítógépek “lógnak”.
Szemben az olyan kereskedelmi hálózatokkal, mint a CompuServe vagy a Prodigy, az Internetnél nincs központi üzemeltetõ számítógép vagy számítógépek – ezek erõforrásait elosztották az ezernyi, önálló számítógép között. Ez a megoldás adja az Internet legnagyobb erejét, de ez jelenti a leggyengébb pontját is. Ebbõl a megközelítésbõl az következik, hogy szinte lehetetlen, hogy az egész Hálózat egyszerre összeomoljon – ha valamelyik gép le is áll, a többiek átveszik a munkát. Ez a szervezési elv továbbá csökkenti az egyének vagy az intézmények számára a hálózatba való bekapcsolás költségeit is. De az összekapcsolt számítógépek ezrei megnehezítik a navigálást a Hálózaton, és azt is, hogy megtalálja, amit keres – különösen, hogy a különbözõ gépeken esetleg különbözõ parancsokat kell használni az információforrások megcsapolásához. Csak a legutóbbi idõben kezdtek a Hálózat használói olyan navigációs eszközöket és “térképeket” kifejleszteni, amikkel az újoncok is csatangolhatnak a hálózaton, anélkül, hogy eltévednének.
Senki sem tudja, hogy pontosan mennyi számítógép és helyi- vagy magánhálózat alkotja a Hálózatot. Egyes becslések szerint jelenleg nem kevesebb, mint 12,000 hálózat kapcsol össze csaknem 4 millió számítógépet, s több mint 20 millió embert az egész világon. Bármekkorák is a pontos számok, az biztos, hogy ezek állandóan növekednek.
A Hálózat több mint csak egy technikai csoda. Valójában itt emberi kommunikációról van szó. A sebesség ugyan valamivel nagyobb, ahogyan az üzenetek néhány másodperc alatt végigszáguldanak a földgolyón, de az egész nem sokban különbözik egy nagy és érdekes társasági összejöveteltõl. A kibervilágban találkozik majd olyan dolgokkal, amelyek megnevettetik és olyanokkal is, amiktõl dühös lesz. Olvas majd értelmetlen semmiségeket és olyan új ötleteket, amelyek elgondolkodtatják. Szert tesz majd új barátokra és találkozik olyan emberekkel is, akikről úgy érzi, hogy jobb lenne, ha nem lennének ott. És ez az egész egy olyan társadalomban zajlik, ami semmibe vesz minden létező országhatárt.
A nagy hálózati szolgáltatók tovább dolgoznak olyan módszereken, melyekkel meg lehet könnyíteni az egyik hálózat felhasználói számára, hogy kommunikáljanak egy másikkal. Dolgoznak egy olyan rendszer kifejlesztésén is, amit egyfajta globális “telefonkönyvként” lehet majd használni, melyben az ember például megnézheti bárkinek az elektronikus postacímét. A különbözõ rendszerek összekapcsolására irányuló törekvések várhatóan tovább erősödnek az elkövetkező években, mert a felhasználók egyre inkább követelik a zökkenõmentes hálózati kapcsolatokat, ugyanúgy, ahogy a telefonhálózat használója ma már szinte a világ bármely részét felhívhatja anélkül, hogy törődnie kellene azzal, ténylegesen hány telefontársaságnak kellett ehhez a híváshoz összekapcsolódnia.
Ahogyan egyre könnyebbé válik a használata, egyre több és több ember csatlakozik ahhoz a világméretű közösséghez, amit Hálózatnak hívunk. A Hálózathoz való kapcsolódás többet jelent, mint csupán az elektronikus konferenciák üzeneteinek olvasását és elmentését a saját gépére; ez azt is jelenti, hogy kérdéseket tesz föl, és kérdésekre válaszol, véleményeket cserél – vagyis belemerül ebbe a világba.